Miért?

 

Gondolkodtál már azon, hogy miért pont te?
Hogy miért pont ezt az életet éled, és miért pont ennek a testnek a tudatában vagy? Miért pont ennek az agynak a gondolatait hallod, és miért pont ezeket az érzéseket dolgozod fel? Hogy miért nem te vagy az a lány a sarkon, vagy a férfi az utca végén a kutyával. Miért nem az ő gondjait érzékeled, és miért nem a másik levegőjét lélegzed?
Hogy miért te vagy, az aki. Miért vagy te, a TE.

Miért nem emlékszem, hogy megszülettem? Legalább egy sejtető emlékfoszlányom lehetne. Így azt érzem, hogy meg sem történt. Hogy egy bábu vagyok, egy semmi, egy képlékeny anyag. Igazából egy akárki. Bármit mondhatnak, hiszen igazán nem tudunk róla úgysem. 

Ez nem ijesztő...?

Miért van az, hogy még csak nem is te döntöd el, hogy megakarsz-e születni vagy sem, és mégis az életben maradásért küzdesz nap, mint nap. Olyasmi miatt szenvedsz, ami egy szakadt gumi, egy felelős tervezés, egy hirtelen érzelmi kitörés, vagy egyszerűen egy felelőtlen döntés következménye. 

Ez vagy te.

Kitolnak a világra szenvedéssel, vérrel és küszködéssel. Hálát várnak tőled, és tiszteletet, amiért egyáltalán létezhetsz. 

De ki kérte ezt?

Ülsz a kanapédon, és egyszerűen csak töprengsz. Mégis ki a franc kérte, hogy itt legyek?
Mégis ki döntötte el helyettem, hogy nekem nap, mint nap küzdenem kell a világgal? Miért jó az nekem, hogy fáj, hogy széttép, hogy marcangol belűről, és szép lassan felemészt ez az egész létezés? Megszületsz, és automatikusan mindenki úgy gondolja, hogy ez jó neked.
Te pedig nem szólsz, mert hát ott a tisztelet, amit adni kell. A hála, és a szeretet. Pedig te nem vagy jól. Nem vagy jól, és nem érzed. Nem érzed azt, amit kéne...
...de tulajdonképpen mit is kéne éreznem?

Egyszerűen csak nem szólsz egy szót sem. Először csak azért, mert nem tudsz. Később pedig már csak nem akarsz. Nem lehet.
Ha ilyesmi kérdésekkel feszegeted a határokat akkor kinéznek. Rád förmednek, hogy "már pedig a születés egy csoda, légy hálás, és elégedett!" Pedig te nem kérted.

Én hálás vagyok. Szinte el sem tudom mondani mennyire. De nem azért, mert világra jöhettem.
Hálás vagyok, mert felneveltek. Támogattak, és persze szerettek. Hálás vagyok a sok jó élményért, a nevetésekért, a barátokért. Hálás vagyok. Tényleg. De boldog nem...

...és azt hiszem soha nem is voltam az.

Minden emlékemben, minden korszakomba feltör az érzés, hogy szenvedek. Hogy belül haldoklom, és hogy....fáj.

Valami...mindig...fáj.

Engem sosem vertek, nem volt hánytatott a sorsom, és sosem volt a világ toxikus körülöttem, csak éppen annyira, ami minden jellemet készre farag a jövőbe. Mégis valahogy az egész létezés...egy teher. Olyan teher, amit én nem kértem.

Gyerekként még volt valami.

 

 Gyerekként még volt valami...
...hm. Nem.
Tinédzserként még volt...
...áh. Nem.

Felnőttként?

Semmi.

Gyerekként még volt valami.
Valami szórakozott kis remény, amit akkor még játéknak fogtam fel. Azt hittem a boldogságom örökre kitart, ha van elég barátom, és nem leszek buta. Reménykedtem, hogy felnőttként majd egy szép lány leszek, megtanulok olyan dolgokat, amik még nem mennek, és hogy örökre az a kitartó személyiség leszek, aki képes volt órákon át az üres játszótér egyik fájának lelógó ágán heverészve várni az akkori nagy Őt. Kitartottam, és a nagy Ő a legtöbb esetben meg is jelent. Elhittem, hogy én csináltam. Elhittem, hogy miattam jött. Hogy neki is ez járt a fejében, elképzeltem, ahogy én irányítottam a gondolatait, és kivetítettem, hogy ezt szeretné. Hogy ezt szeretném.
Azt mondják, ha egy vizsgán egyetlen egy adott tételre koncentrálsz a végletekig, akkor azt fogod húzni. Ez lehet tudatos, hogy a jó tételt húzd, amit megtanultál, vagy tudatalatti, mikor rágörcsölsz arra az egyre, amire rá se néztél. Rohadjak meg, de mindkettő bevált.
Párszor.
Elhittem, hogy ez nekem akár mehetne is. Egy darabig ment is.
Aztán valami rám telepedett.
Nem volt még egészen sötét, inkább halovány szürke. Nem volt még túl sűrű, éppen mint egy könnyed köd egy hűvösebb reggelen. Még nem volt súlya. Legalábbis feltűnő nem.
Egyelőre nem szállt teljesen rám, csak a távolból figyelt engem. A nyomomban volt, de még nem avatkozott egészen bele. Csak néha-néha éreztem. Nem tudom honnan jött elő, de érdes volt és kellemetlen. Sosem a rám mondott csúnya szavak idézték meg, sosem a fizikai bántalom. Inkább a szavakból áradó furcsa hanglejtések. A fizikai érintésből adódó fájdalom helyett valahogy a tenyér mögött húzódó láthatatlan halovány sötétség az, ami fájt. Sőt. A legkínzóbb maga volt a dicséret...

Ahogy mindig.

Sós könnyek peregnek lefele az arcomon. Lassan csorognak a padló szabad felületére, ahonnan percekkel ezelőtt rúgtam arrébb a szőnyeget. Mert persze egy kirohanásos kétségbeesett bőgés közepén még volt energiám azon agyalni, hogy nem akarok cipővel rálépni. Bárcsak másba is ennyi energiát fektetnék.
De tényleg...
Csak ültem azon a tetves kanapén, és potyogtak a könnyeim. Közben a macskám tekintete hol a levegőt kapkodva szedő magamra bámult, hol pedig a vállam feletti teret nézte izgatottan. Nem tudom, hogy a vállamra nehezedő, sötét csődtömeg súlyát észlelte, vagy szimplán egy szellemet, de bármelyik is volt ott, nyugodtan kinyírhattak volna...

Mindegy, mert ez eddig tart. 2 perc. Mindig csak ennyi. Hevesen előtör a semmiből, majd újra eltűnik, mintha ott sem lett volna.
Lenéztem magam elé, és kettő, egymástól eltérő méretű könnycsepp foltot láttam a padlón. Nagyon kedvesnek tűntek. Csak feküdtek ott szépen, ketten. Nem volt szívem eltörölni őket. Egyszerűen csak rájuk hajtottam a szőnyeget. Ahogy mindig.

Egy kiégett villanykörte vagyok.

Csak csüngök ott fenn. Némán, és magányosan. A többiek körülöttem mind égnek.
Olyan kis fényesek.
Lelkesek.
Boldogan lengedeznek a kis szellő által, még ha nekem koccannak én még meg is repedek.
Annyire fényesek.

Kedvesek...
...én mikor lettem ennyire...rideg?
Kiégtem, és minden hűvös lett.
A szoba sötét, az emberek elégedetlenek.
Nem látnak, csak épphogy éreznek.
A sötét jó.
Azt hiszem.
De az emberek félnek.
Nem látnak bele, és nem értik, hogy miért nem.
Én igyekszem.
Minden egyes pislákolás kudarcba fullad.
Égni akarok.
Kreatívan, szépen. Meleg fénnyel, kedvesen.
Az emberek szeressenek. Lássanak, és ne féljenek.
Kiakarom vezetni őket.
Sötét szoba.
Mindenbe elesnek.
Fájdalmas horzsolás.
Nem akarom, hogy fájjon. Azt akarom, hogy hívogató meleg ölelés legyen...
...vagy nem?
Nem.
Bukjanak csak fel! Horzsolják le!
Fájjon, és féljenek!
Tönkretettek.
Miért égjek olyan embereknek, akik tönkretettek?

Én.

Üvöltve bőgve fekszel a szőnyegen, miközben valaki folyton beléd mar.
Te vagy az. Saját magad.
Egy szerencsétlen szarkupac ezen a tetves bolygón. Valami, ami nem érdemes semmire. Akinek nem szántak semmit. A karma is utál, a sors is elkerül, még a zodiákusod is a legrohadékabb az összes közül.
Egymást tépik a gondolataim egymásban. Megfogalmazhatatlan.
Azt hiszem, hogy nem jó. Hogy nem felel meg. Félek, hogy valóban.

 közben tényleg.

Nehezebb, mint azt elhittem. Folyton azon görcsölök vajon mi lenne helyes? Vajon mi tetszene a népnek? Mitől ismernének meg?
Akciós klisék tömkelege folyik át rajtam, és azt érzem ez lenne a normális. Pedig nem.
Nem akarom, hogy a normális bármilyen formája felemésszen.
Egy képlékeny massza akarok lenni, ami átfolyik az ajtó alatti réseken.
Ami bármilyen alakot felölthet.
Nem akarok egy valami lenni.
Nem egy megszabott, egy előírt, vagy megszokott.
Nem egy személyiséget akarok.
Nem skizofrén.
Csak sok.
Többet.
Valaki nem egy valami.
Mégis beskatulyáznak. Bárhova mész, ott egy valami vagy. Egy darab ember, egy darab személyiség. Egyetlen egy típus vagy csak az internetes teszten.
Semmi extra, semmi különleges.
Hanyagolható létforma. A tucatok legtucatabbika.
Egy darab. Egyetlen egy.
Én nem.
Egy elszublimálható létforma akarok lenni a térben.
Néha lebegni, néha elfolyni egy vasárnapi ebéden.
Én akarok lenni a leves.
Benne a kanál.
Néha a répa.
Én akarok lenni az a rágó a járdaszélen.
Az a tetves fa a betondzsungel közepében.
Miért nem lehet minden annyira kurva egyszerű?
A csúnya beszéd a versben.
Ha nem vagy konszolidált, és szókincs gazdag, sznob szerelmes ebben, akkor semmit sem ér mások szemében. Novellát kell írni hős szerelmes szenvedőkkel. Mindenki rákos, meg veseelégtelen legyen. Sírjanak, mert az kötelező....., jah és dugjanak közben.
Zabálják.
Imádják, szeretik.
Mert egy darab emberek.
Papírlap akarok lenni, ami elvágja az ujjad.
De én akarom lenyalni a vért is rólad.
Annyira kibaszottul nehéz megmaradni egyben. Fizikailag nem tudsz szétesni ezekben, de belül teljes a káosz. Persze kívűl minden rendben. Hiszen azért élvezed. Mert eszel. Az jó. Alszol néha. Ez is tetszik.
De közben meg nem.
Mert nem lehetsz a matrac, amibe belesüppednek.
Nem lehetsz egy érzés, ami megborzongat másokat.
Egyetlen egy darab valami lehetsz csak. És ez lekorlátoz engem.
Éssel nem kezdünk mondatot. Mondta valaki. Mondom én.
Én akarok lenni az és a mondat elején.
Minden, ami kilóg, nem illik oda, idegesítő és képlékeny.
Minden, ami bizonytalan, és esetlen.
Annyira tökéletlen amennyire csak lehet.

Logikai bukfenc

Logikai bukfenc az egész.
Elrugaszkodott lökődés a matrac vége felé.
Néha sikertelen az érkezés, máskor a lendület kevés. Pofára esel, és kigurulsz a kemény műanyagra...
Magzat pózba gömbölyödve siratod a gyermekkorod, mikor még nem vitt el a lendület ilyen messzire.

Engedjetek ki

A kifordult paradox világ keserédes sűrűjében ülök.
Bent.
Nem látjátok. De ott vagyok.
Kívűl más van.
A megkötözött jellemem egy kis része vagyok odakint.

Valaki engedjen ki.